Nelio Biedermann: Lázár, fordította Fodor Zsuzsa
Az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégei Németország, Ausztria és Svájc voltak. Ennek apropóján Nelio Biedermann tartott felolvasást Lázár című regényéből – ráadásul két alkalommal is. Szükség is volt erre: a svájci szerző körül akkora az érdeklődés („felhajtás”), hogy még így is voltak jó néhányan, akik nem fértek be a terembe.
E felfokozott izgalom nemzetközi színtéren is megfigyelhető. A regényt éltető nemzetközi recepció Biedermannt régimódi, mágikus realista csodagyerekként láttatja, aki Thomas Mann hangját idézve fiatal kora ellenére olyan klasszikus nagyműfajhoz nyúlt, mint a generációs regény. Ez a kép persze nem kis teherként nyomhatja az író vállát.
Az ovációnak bizonyos külső tényezők is megágyazhattak: ezek egyike az író szemtelen fiatalsága. Alig huszonnégy évesen Biedermann több mint húsz nyelvre lefordított regény szerzője, melynek filmes jogait már el is adták. Ehhez híres ajánlók sora társul: a regényt Sarah Jessica Parker és Patti Smith is ajánlja, Biedermannt pedig a nagy metafikciós mester, Daniel Kehlmann vette pártfogásába. Külön megemlítendő az intenzív marketing is: a szerző nemcsak felolvasókörútjain, hanem a Bookstragamon is hangsúlyosan jelen van, miközben regénye a BookTok könyves közösségében is jelentős figyelmet kapott.
Mindez persze még nem mond semmit a regény nyújtotta esztétikai élményről. A kérdés éppen ezért az, hogy egyfelől minek köszönhető ez a Lázár körül kialakult „kultusz”, és hogy másfelől a regény képes-e megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket e „kultusz” támaszt vele szemben. Előre kell bocsátani: nem! Ez viszont még nem teszi a Lázárt rossz regénnyé. Többször ugyan fejcsóválva olvassa az ember a szöveget, ugyanakkor a nagy érdeklődés mögött kell lennie olyan irodalmi hatásmechanizmusnak, mely a regény és Biedermann saját érdeme.
A regény sikere nem eredetiségéből, hanem archetipikus történetek és ismerős félelmek mozgósításából ered. Biedermann nem egyszerűen családregényt ír, hanem bizonyos motívumaiban a fekete romantika, illetve a gothic novel irodalmi hagyományát használja fel. Már a regény felütése megteremt egy olyan sejtelmes, némi kellemes borzongást kiváltó atmoszférát, melyből egész jól tud táplálkozni a szöveg első fele. Eszerint egy sötét erdő szélén lévő ódon kastélyban egy bárónak, Lázár Sándornak és feleségének, Máriának gyermeke született. A gyermek, Lajos különleges teremtés: annyira áttetsző a bőre, hogy kilátszanak a szervei. Nem véletlen, hogy évekkel később az osztálytársai Drakulával rokonítják. Innen kezdődik a Lázár család története: Sándor visszaemlékezéseiben felsejlik egy rejtélyes, veszteségekkel teli családi múlt, mely Sándoron keresztül mind a négy generáció történetét meghatározza. Bőven kijut a megrázkódtatásból a lányának, Ilonának, a fiának, Lajosnak és annak gyermekeinek, Pistának és Évának.
A regény már a felütésben felidéz egy baljós erdei jelet: mintha Sándor valamit eltűnni látna annak sűrűjében, a látvány pedig „régóta jól ismert félelmet” (9.) és teljes testet elöntő pánikot vált ki belőle. A regényen végigvonuló erdőmotívum olyan irodalmi és kulturális kód, mely sokakban képes felébreszteni azt a borzongó gyermeket, aki annak „egészséges” módja szerint a Grimm-mesék emberevő farkasán (Piroska és a farkas) és kannibál boszorkányán (Jancsi és Juliska) szocializálódott. E kognitív csatolást erősíti a regénybeli dajka személye, Johanna, aki ugyancsak ezeket a történeteket olvasta Imrének. Az irodalmi gótika hagyományából táplálkozva az erdő a civilizáción kívüliség, az irracionalitás tere, mely természetfeletti fenyegetés hordozója: „Ez az az erdő, amely elnyelte az apját [Sándor apját] vadászat közben. […] Ez az az erdő, amely jeleket küldött az anyjának. Ez az az erdő, amely hívta őt. Ez az az erdő, amely elragadta őt.” (17.) És ez az az erdő, mely „őrületbe kergette a bátyját” (17.), és ahol elgyengülve, véresen megtalálták lányát. Az erdő viszont nem pusztán a család személyes traumáinak helyszíne, hanem a közösségi emlékezetben is démonizált térré válik: a benne történtekről szóló történetek és az eltűnések tapasztalata fokozatosan tabuvá teszi.
A tabu megdöntése Edmund Pontillerhez, a kastély új káplánjához köthető, aki – a regény felénél – Bibliájával felvértezve bemegy az erdőbe, hogy leleplezze az erdőt körüllengő babonát. Dramaturgiai fordulópont ez: a Hitler-kritikus, majd később a Gestapo által elhurcolt káplánnal megérkezik a Lázár család otthonába is a történelem. Pontiller erdőbe tett útjával a fantasztikum fokozatosan háttérbe szorul, bár maradéktalanul sosem tűnik el: a félelem mindvégig megmarad. Annak okozója viszont már nem a sűrű bozót vagy a Töviskirály és lányai, hanem a 20. század nagyon is valós borzalmai. Ezen az elbeszélői íven a zárlatban az erdő immár nem a babonás, gyermeki félelem, hanem a felnőtt ember valóságtól való rettegésének tere. Két világháború, holokauszt, kitelepítés és csengőfrász után Pista és Éva Svájc felé tartva egy határmenti erdőben katonák elől menekülnek, és abban reménykednek, hogy nem lövik őket agyon.
Ezt a képzelet és valóság közötti oszcillálást követi le Sándor bátyjának, Imrének a karaktere. Rajta keresztül intertextuálisan a fekete romantika hagyománya is megidéződik. Egyetlen olvasmánya ugyanis E. T. A Hoffmann Éjféli meséi, melyből kedvence a Homokember története. Félreismerhetetlen a párhuzam Imre és Hoffmann Nathanaelje között. Ahogy Nathanael, úgy Imre számára is elmosódik a határ képzelet és valóság között: számára az olvasott történetek mintha valósággá válnának, így végül a fiatal férfi az őrületbe menekül. A mindvégig néma, saját képzelt világába burkolózó Imrére viszont ugyancsak (kijózanítóan?) hatnak a valóság borzalmai. A regény végén ugyanis csak megszólal, amikor Pista és Éva búcsút vesznek tőle az elmegyógyintézetben: „Ne maradjatok sokáig! Menjetek, mielőtt jönnek, és besötétedik!” (276.) Még ha ezután Imre története ködös is a fiatalok számára, a „sötétedés” és a „jönnek” fenyegetése itt már nem feltétlenül a mesei képzeletből származik.
Míg a Homokemberben Nathanel gyermekkori traumájához (Coppelius) kötődő félelmek térnek vissza újra és újra (Coppola személyében), úgy a Lázárban a családi traumák generációról generációra öröklődése teremti meg a múlt és a jelen közötti folytonosságot. Éva nemi erőszak áldozatává válik, ahogy feltehetően korábban apja, Lajos is – a regény utalásai erre engednek következtetni. Hasonló mintát követ az apák (Sándor és Lajos) fokozatos lecsúszása is: Sándor a monarchia lassú hanyatlásával válik alkoholistává, és szűnik meg létezni fia számára, míg Lajos a második világháború alatt és utána lavírozik a poltikai rendszerekben, mígnem elveszíti fia, Pista minden tiszteletét. Ilona és zsidó férje, Knurt a nácik elől, később Lajos és családja a szovjetek elől menekülnek, a regény végén Pista és Éva pedig Svájc felé tart.
És itt kezdődnek a problémák a regénnyel. A regény szűk háromszáz oldalon olyan mérhetetlen tempóban vágtat végig a 20. századi magyar történelmen, hogy annak ábrázolása rendkívül vázlatos marad. Márpedig a regény – szándéka szerint – valamiféle nagyobb történelmi tablót kíván festeni, máskülönben miért szuszakolna Biedermann annyi történelmi adatot történetébe. A regény rövidsége miatt az elbeszélő történelem érettségibe illően listázza a magyarországi eseményeket: holokauszt, zsidók vonulása az utcán, gettósítás, vonatok indítása, szovjetek bevonulása, Budapest ostroma, kitelepítés, csengőfrász, vallatások stb. A történelmi események puszta felidézése a nem magyar olvasók számára természetesen új tájékozódási pontokat kínálhat. A magyar olvasó számára azonban a regény ritkán tesz hozzá valami újat ahhoz, amit már egyébként is tud: a szöveg a történelmi eseményeket nem igazán alakítja át sajátos, a szereplők tapasztalatában, azok nagyítóján keresztül megmutatkozó fikciós élménnyé. Ennek következtében Magyarország viharos éveinek ábrázolása annyira tankönyvszerű, faktuális, hogy ott a regény szinte elveszíti fikcionális erejét. A 33. fejezet például két oldalban, rövid bekezdésekben meséli el Magyarország három évnyi történelmét a Szovjetuniónak küldött hadüzenettől a budapesti gettók létrehozásáig. Itt bár említésre kerülnek, mégis kiaknázatlanok maradnak a Szovjetunióban előre nyomuló magyar katonák erőszakos tettei, melyeket a civil lakossággal szemben követtek el, és így kibontatlan marad ez a magyar történelmi erkölcsi konfliktus.
Hasonlóan felületes marad Budapest ábrázolása. Biedermann számos interjújában beszél a főváros iránti rajongásáról, arról, hogy családjával nyaranta rendszeresen megfordult itt, és jól ismeri azt. A regény Budapestje ennek ellenére megelégszik a kulturális sztereotípiákkal és a turisztikai klisékkel. Pista egy kupica pálinka mellett hallgatja a szomszéd történetét a város ostromáról, majd egy étterem piros-fehér kockás terítős asztalánál lángost eszik. Sárga földalattival utazik, később az Andrássy úton az Operaházról és a Liszt Ferenc-szoborról áradozik, mielőtt éppen a Váci utcába érve megtudja, hogy diákkori szerelmét, Matildot deportálták.
A gyors, jelenetező elbeszélés ellehetetleníti a részletesebb, mélylélektanra is kiterjedő jellemábrázolást, melyből megmutatkoznának az olvasó számára a szereplőket mozgató belső gondolatok, szándékok és félelmek. Emiatt sem érthető a szexualitás ilyen gyakoriságú ábrázolása. Sándornak viszonya van Virággal, Máriának Jonathannal, Idának Paullal, Lajosnak Lilivel, majd Berthával, Pistának Matilddal, majd Katival, Ilonának pedig egy parasztfiúval stb. A szexjelenetek a családtörténet rejtélyes, dekadens atmoszféráját erősítik, de gyakran nem járulnak hozzá a szereplők belső világának feltárásához. A regény felnövéstörténeti vonulata magyarázhatja a szexualitás hangsúlyos jelenlétét, nem beszélve annak befogadói hatásáról: az első szerelem, az első szexuális együttlét ábrázolása olyan széles körben jól felismerhető narratív kód, melyet a legtöbb befogadó jól tud olvasni, így a gót irodalmi hagyomány mellett ez is hozzájárulhat a regény sikeréhez.
Ami a lélektant illeti, a Lázár egy alapvetőenférfi perspektívából, apákon és fiúkon keresztül elbeszélt történet. A női szereplők viszonylagos háttérbe szorulása ezért részben a regény választott fókuszából is következhet. A férfi karaktereknél e lélektani hiány már szembetűnőbb. Meggyőző a generációkon átívelő (ükapa–Sándor–Lajos–Pista) habituális mintázat (szembefordulás, majd lassú hanyatlás) ábrázolása, viszont azok a bizonyos mélyfúrások már nem jutnak elég mélyre. Említésre kerül Lajos vezető szerepe a pécsi gettók szervezésében, ahogy a későbbi lelkifurdalása is. Ezen a ponton a regény ingoványos talajon mozog. Karaktere nem juttatja közelebb az olvasót a megértéshez. Nem tudjuk meg, hogy a meggyőződéses fajgyűlölet, az opportunizmus vagy a „gonosz banalitása” készteti őt arra, hogy a gettóban autójával parancsnokként portyázzon. Ahogy a szöveg kellő kritikai távolságot sem alakít ki Lajos tetteivel szemben. A jelenetező elbeszélés következtében olyan jelenetek kerülnek egymás mellé, melyek igen feszélyezők. A tettes Lajosból áldozat válik, amint családjával – a gettósított zsidókhoz hasonlóan – erőltetett menetben vonul a téli tájon a betörő szovjetek elől. Eközben a szöveg nem dolgozza fel kellően a tettesi felelősség és a későbbi áldozati tapasztalat közötti feszültséget. Így fennáll annak a veszélye, hogy Lajos hanyatlásának ábrázolása háttérbe szorítja korábbi tetteinek erkölcsi súlyát.
Jól látható tehát, hogy Biedermann talán túl sokat akart beleerőltetni ebbe a regénybe: négy generációnyi családi múltat, fantasztikumot, még több erőszakot és szexet, negyven-ötven év történelmét, jól felismerhető intertextuális, sőt több helyen metapoétikai utalásokat, ami szétfeszíti a regény kereteit. Ezen a ponton válik relevánssá – ahogy arra Biedermann egyik svájci kritikusa, Paul Jandl is utal – Umberto Eco midcult-fogalma. A Lázár a magasirodalom eljárásmódjaival dolgozik, de azokat – különösebb újítás nélkül – szélesebb kör számára hozzáférhető kódokkal kapcsolja össze (Grimm-mesék, vámpírtörténetek, Vermeer-festmények, jól felismerhető történelmi események). A Lázár tehát nem annyira a generációs regény műfajának megújításával, mint inkább az ismerős irodalmi motívumok, történetek és a hozzájuk kapcsolódó olvasói érzetek aktivizálásával ragadhatja meg az olvasót – mindezt, el kell ismerni, olvasmányos módon.
Irodalmi szempontból mindeközben a regény ott a legerősebb, ahol a gótikus hagyományból örökölt félelmek történelmi tapasztalattá alakulnak, ahol a valóság kellő mennyiségű fikcióval elegyül. Ott viszont, ahol a történelem puszta eseménysorrá, a szereplők pedig csak a történet hordozóivá válnak, elmarad az elbeszélt világ mélyebb kibontása. A Lázár körüli lelkesedés így érthető, de az általa keltett esztétikai várakozásokat csak részben igazolja.
Nelio Biedermann: Lázár, ford. Fodor Zsuzsa, Scolar, Budapest, 2026.
Hozzászólások